A második világháború:

A háború kitörésekor az ország kinyilvánította semlegességét. Ennek ellenére mind Németország, mind Nagy-Britannia elindította a megszállási hadműveleteket. A németek 1940. április 9-én megtámadtak Norvégiát. A norvég és brit csapatok ellenállását legyűrték és a németek egészen a háború végéig megszállva tartották az országot. Hitler elsősorban a német flotta és légierő számára kívánt támaszpontokat szerezni az Északi-tengeren és az Atlanti-óceánon vívott háború számára; de később innen támadták a szovjeteknek küldött segélykonvojokat is.

Emigráns kormány: A kormány és a királyi család Londonba menekült. Az emigráns kormány a Szövetségeseket segítette, világszerte fenntartotta követi és konzuli kapcsolatait és az átállt kereskedelmi flottát irányította; ezenfelül megszervezték a norvégiai ellenállást. A háború kitörésekor Norvégia rendelkezett a világ negyedik legnagyobb kereskedelmi hajóparkjával. A németek ennek kb. 20%-át elfogták, de a többit, mintegy 1000 hajót a kormány lefoglalta és a Szövetségeseknek végzett velük teherszállítást. A német támadás hosszú távú hatásaként az ország feladta addigi semleges politikáját és 1949-ben alapító tagja volt a NATO-nak.

Quisling-rezsim: Az anyaországban eközben a Nemzeti Gyűlés fasiszta párt vezetője, Vidkun Quisling minsizterelnöknek nyilvánította magát. Josef Terboven Reichskomissar azonban félreállította és direkt német kormányzást vezetett be, egészen 1942-ig, amikor brutális megtorlásai miatt a norvég felkeléstől tartó Hitler utasította, hogy állítson fel egy nemzeti kormányt. A kollaboráns vezetés miniszterelnöke Quisling lett. A megszállás alatt mintegy 30 ezer embert börtönöztek be, ugyanakkor 55 ezren csatlakoztak az egyetlen legális párthoz, a Nemzeti Gyűléshez. A Legfelsőbb Bíróság azonban lemondott és a sportvezetők és püspökök sem voltak lojálisak a náci rezsimhez. 1943-től megkezdődött a Londonból koordinált ellenállási mozgalom. Norvégia lojalitását egészen a háború végéig 360 ezer német katona biztosította.

A háború után:

A felszabadulás után 53 ezer embert ítéltek el kollaborációért és 25-öt kivégeztek. Közvetlenül a háború után megindult egy skandinavista egyesülési folyamat, melynek során 1946-ban létrejött Dánia, Svédország és Norvégia közös légitársasága, a SAS (Scandinavian Airlines System) és 1952-ben az Északi Tanács és az Északi Útlevélunió. A háború utáni újjáépítés révén 1950-i Európában Norvégia produkálta a legnagyobb gazdasági növekedést, amihez nagyban hozzájárult a Marshall-terv révén kapott 400 millió dollárnyi amerikai segély. Az állam jelentősen beavatkozott a gazdaságba, jegyrendszerrel visszafogták a lakossági fogyasztást, állami acél- és alumíniumgyártó műveket, állami bankokat és befektetési alapokat hoztak létre. 1952-ben Oslóban rendezték meg a téli olimpiát.

Norvégia támogatta az ENSZ létrehozását és annak első főtitkára is az emigráns kormány külügyminisztere, Trygve Lie lett. 1949-ben alapító tagja volt a NATO-nak, bár soha nem engedélyezte, hogy területén idegen katonák vagy nukleáris fegyverek állomásozzanak; részben azért is hogy elkerülje a közvetlenül szomszédos Szovjetunió provokálását.

Csak 1960-ban oldották fel a gépkocsik vásárlásának korlátozását; ugyanebben az évben az ország csatlakozott az Európai Szabadkereskedelmi Társuláshoz. Szintén 1960-ban indult meg az első televízióadás. Felhagytak a számik elnorvégosításával és 1964-ben megalakult a számik nemzeti tanácsa. Jelentősen fejlődött a nehézipar, a 60-as években Norvégia vált Európa legnagyobb alumínium- és a világ legnagyobb vasötvözetexportőrévé. 1968-ban megalapították Trondheim és Tromsø egyetemeit. 1962-ben megalakult az ország első nemzeti parkja, a Rondane Nemzeti Park és 1972-ben a világon elsőként felállították a környezetvédelmi minisztériumot.