1905-ben megalakult a koalíciós Michelsen-kormány és a parlament megszavazta a különálló norvég konzulátusok felállítását. A király visszautasította a törvényt, mire június 7-én a parlament egyhangúlag kimondta az unió felbontását. Az ezt követő népszavazáson mindössze 184-en szavaztak a Svédországgal való unióra. A kormány Károly dán hercegnek ajánlotta fel a norvég trónt, aki aztán VII. Haakon néven uralkodott. A következő tíz évben fontos szociális intézkedéseket hoztak, bevezették a táppénzt, a gyárak munkavédelmi ellenőrzését és a tízórás munkanapot. A nemzeti erőforrások védelme céljából korlátozták a külföldiek bánya-, erdő- és vízeséstulajdonlását (utóbbit a vízerőművek miatt). 1913-ban a világon másodikként a nők választójogot kaptak. A 19. század végén és a 20. század elején a norvégok nagy szerepet játszottak a sarkkutatásban, közismert Fridtjof Nansen, Roald Amundsen és Otto Sverdrup neve. Amundsen volt az első, aki 1911-ben elérte a Déli-sarkot.
Norvégia függetlenné válásakor kinyilvánította semlegességét is. Nem vett részt az első világháborúban, de kereskedelmi szállításaival az antantot segítette. Bár legalább 2000-en odavesztek a német tengeralattjáró-támadások következtében, Norvégia jelentős haszonra tett szert a hadiszállítmányokból. A háború után a norvég gazdaság több válsággal is szembenézett, általánosak voltak a sztrájkok és a hibás monetáris politika miatt defláció sújtotta a gazdaságot. A nagy gazdasági válság idején 10% körüli volt a munkanélküliség. 1915 és 1939 között 80%-kal nőtt az ipari termelés; ennek ellenére a munkahelyek száma változatlan maradt.
|