A középkor az európai történelem hármas történelmi korfelosztásában a középső korszakot jelenti: az ókor után következő, az újkor kezdetéig tartó időszakot. A fogalom, media tempestas néven, 1469-ben jelent meg először Giovanni Andrea dei Bussi pápai követ Nicolaus Cusanushoz írt levelében. A kezdetét sokáig egyértelműen a Római Birodalom „bukásától” (476) számították. A középkor végének időpontját Amerika felfedezéséhez (1492), illetve a reformáció 1517-es kezdetéhez kötötték. Az egyes nemzetek történetírói gyakran saját történelmük korszakhatárához igazították a középkor végét, így például az angoloknál előfordul, hogy a bosworthi csata dátumától (1485) számítják az újkor kezdetét, míg a magyar történetírás a mohácsi csatavesztésnél (1526) jelöli ki a határt.

1000 és 1300 között a norvég népesség 150 ezerről 400 ezerre nőtt, ami együtt járt az új szántóföldek feltörésével és a meglevők aprózódásával. Míg a viking korszakban a gazdák többsége a saját földjén dolgozott, 1300-ra a földek 70%-a fölött a király, az egyház és a főnemesség rendelkezett. A tulajdonváltás fő oka az volt, hogy az ínséges időkben eladósodott parasztság kénytelen volt az uraknál elzálogosítani a földjét és bérlőkké váltak. A bérlők azonban továbbra is szabadok maradtak, a birtokok tulajdonosai a nagy távolságok és szétszórt szántóföldek miatt kevésbé tudták függésbe kényszeríteni a parasztokat mint európai kortársaik. Egy 13. századi norvég földműves a termés mintegy 20%-át fizette ki adóba a király, az egyház és a földbirtokos részére.

A 13. század elhozta Norvégia aranykorát. Az ország békében élt, a kereskedelem Angliával és Németországgal jelentősen bővült, a királyi hatalom pedig szilárd volt. Az 1349-es pestisjárvány egy év alatt elpusztította az ország lakosságának harmadát, az ezt követő járványokkal együtt pedig 1400-ra a népesség a korábbinak a felére csökkent. Sok település teljesen kihalt, a földet nem tudták megművelni, ezért sokan inkább legeltetéses állattartásba fogtak. Az adóbevételek csökkenése meggyengítette a király hatalmát, sok főnemes pedig annyira elszegényedett, hogy saját magának kellett művelnie a földjét. Hozzájuk viszonyítva az egyház jövedelmei kevésbé csökkentek és hatalma megerősödött. A nidarosi érsek ekkor került be a király államtanácsába.

A 14. században a Hanza-szövetség vált a norvég kereskedelem domináns szereplőjévé és Bergen maga is Hanza-várossá lett. 1380-ban IV. Olaf megörökölte a norvég és dán trónt is, ám 1387-ben fiatalon meghalt és a két országot anyja, I. Margit kormányozta. 1397-ben a svéd Albert ellen lázadó főurak felajánlották az országot Margitnak, ha elűzi a népszerűtlen uralkodót, így Svédország is csatlakozott a két másik északi országhoz, létrehozva a kalmari uniót. A perszonálunió nem vált egyértelműen Norvégia javára, a döntéseket Dániában - melynek népessége ekkor nagyobb volt mint Norvégiáé és Svédországé együttvéve - hozták, és Margit a támogatásukért cserébe fontos kereskedelmi jogokat adott a lübecki Hanza-szövetségnek. Bergen sokáig szinte állam volt az államban. A Hanzával szemben álló Vitális Testvérek kalózszövetség három alkalommal is kifosztotta a várost (utoljára 1427-ben).

Az Oldenburg-dinasztia 1448-as színrelépése után Norvégia még inkább háttérbe szorult. 1502-ben Knut Alvsson a svédek példáját követve fellázadt a dán uralom ellen, de árulással elfogták és kivégezték. Gustav Vasa 1520-ban kezdődő lázadásában, mely Svédország függetlenségéhez vezetett, a norvégok nem vettek részt.

Kalmari unió

A kalmari unió perszonáluniók sorozata volt (1397–1524), melyek Dániát, Norvégiát és Svédországot egy uralkodó alatt egyesítették. Az államok feladták szuverenitásukat, de megőrizték függetlenségüket, és az eltérő érdekek (különösen a svédek ellenállása a dán és holsteini befolyással szemben) az 1430-as évektől kezdve meggyengítették az uniót. Véglegesen 1523-ban, I. Gusztáv svéd király trónra lépésekor bomlott fel, jóllehet hivatalosan csak egy évvel később szűnt meg.

Az unió létrejötte: Az uniót I. Margit dán királynő hozta létre a svédországi Kalmar városában, amely az akkori dán határ közelében feküdt. A német származású Albertet a svéd nemesség egy része nem akarta elfogadni királynak, a kibontakozó lázadást pedig felkarolták a dánok, akik egy uniót próbáltak létrehozni, a Hanza szövetség hatalmának ellensúlyozására. 1389-ben Dánia és a svéd nemesség csapatai legyőzték Albert seregét, aki ezek után nem tudta megfizetni a kiszabott 60 000 márka hadisarcot. Margitnak, aki IV. (Atterdag) Valdemár dán király lánya és VI. Haakon norvég király felesége volt, sikerült elismertetnie nővére unokáját, Pomerániai Eriket norvég trónörökösként, és királlyá választtatni a másik két országban. Margit megígérte a nemességnek, hogy tiszteletben tartja a jogaikat, Erik azonban központosítani akarta a monarchiát.

Konfliktusok: A svédek nem nézték jó szemmel a dánok gyakori háborúit Schleswigben, Holsteinben, Mecklenburgban és Pomerániában, mivel azok akadályozták a kontinensre irányuló vasexportjukat. Ráadásul a dán központosítási törekvések is ellenállást szültek a svéd államtanácsban, amely meg szerette volna őrizni a függetlenséget.

Az 1430-as években az unió olyannyira meggyengült, hogy fegyveres felkelés is kibontakozott (Engelbrekt-felkelés), melynek során a dán csapatokat kiűzték Svédországból. Eriket 1439-ben letették a királyi trónról, és a gyermektelen bajor Wittelsbach Kristófot választották királlyá. Miután ő 1448-ban meghalt, VIII. Károly lépett a trónra azzal a szándékkal, hogy svéd korona alatt egyesíti újra a három államot. Egy évre rá meg is választották norvég királlyá, Dániában azonban a pomerániai befolyás bizonyult erősebbnek. A következő hét évtizedet a vezető szerepért folyó svéd-dán rivalizálás jellemezte.

II. Keresztély dán király 1520-ban még egyszer meghódította Svédországot, és megrendezte a stockholmi vérfürdőt. Ez újabb svéd felkeléshez vezetett, és 1521-ben végleg kiűzték a dánokat az országból. 1523. június 6-án Vasa Gusztávot királlyá választották, így helyreállt Svédország szuverenitása és felbomlott a kalmari unió. Gusztáv megkoronázásának napja ma nemzeti ünnep.

Az unió utóélete: A kalmari unió egyes intézményei fennmaradtak egészen 1536-ig, amikor a dán államtanács Norvégiát egyoldalúan Dánia egyik tartományává minősítette, és ezzel létrejött Dánia–Norvégia. Norvégia megőrizte jogrendszerét és egyes intézményeit, de korábbi birtokai (Izland, Grönland és Feröer) közvetlenül a dán korona fennhatósága alá kerültek. 1814-ben a kieli békében a dán király kénytelen volt átengedni Norvégiát a svéd királynak. Ennek hatására a 19. század közepén kibontakozott egy skandinavista mozgalom, amely az egykori kalmari unió országainak újraegyesítését tűzte ki célul.

Kalmari unió zászlaja: 

Kalmari unió címere: