Norvégia növényzetére főképp a sűrű fenyőerdők, nyírfaerdők és bükkerdők a jellemzőek. A meleg Golf-áramlat miatt vadvirágok, bogyótermésűek és gombák sokasága tenyészik itt. Norvégia virágos novényei között a havasi boglárka tartja. További figyelemre méltó növény a száratlan habszegfű,amely a sziklák peremén és füves lejtőkön virul,valamint a szines kakastarély,amely vizenyős területeken nő. Norvégia nemzeti virága a csarab. További jelentős növényei a magas kőris, molyhos nyír, rezgő nyár, gleccserboglárka, törpehanga, közönséges boróka és a orvosi angyalgyökér.

Havasi boglárka

A havasi boglárka (Ranunculus alpestris) a boglárkavirágúak  rendjébe, ezen belül a boglárkafélék  családjába tartozó faj. Elterjedési területe a Pireneusok, az Alpok, az Appenninek és a Kárpátok.

Megjelenése: A havasi boglárka 5-15 centiméter magas, felálló szárú, évelő növény. Kerekded vagy vese alakú, hosszú nyelű, fényes zöld tőlevelei 3-5 karéjosak, a karéjok széle durván csipkés vagy bevagdalt. A virágok 20-25 milliméter szélesek, 5 fehér, csúcsán kissé kicsípett, fordított szív alakú szirommal; a csészelevelek zöldesek, kopaszok, a szirmoknál rövidebbek, elvirágzás után azokhoz hasonlóan lehullanak; a vacok kopasz. A szár egyvirágú.

Életmódja: A havasi boglárka 1300-3000 méter magasságban, meszet is tartalmazó, nyers talajokon nő, ott, ahol hosszú ideig tart a hótakaró. Nyílt gyepekben, főleg nyirkos, nedves helyeken fordul elő és gyakori. A virágzási ideje júniustól szeptember végéig tart.

Berki szellőrózsa

A berki szellőrózsa (Anemone nemorosa) a valódi kétszikűeken belül a boglárkavirágúak rendjébe, ezen belül a boglárkafélék családjába tartozó faj. Enyhén mérgező növény. Szinte egész Európában nő, jóformán csak a Földközi-tenger partvidékén hiányzik. Északon megközelíti a sarkkört. Magyarországon főleg a Dunántúlon gyakori.

Megjelenése: 15–30 centiméter magas, évelő, lágy szárú növény. Sárga vagy barna gyöktörzse vízszintesen kúszik a talajban. Sötétzöld, hosszú nyelű, tenyeresen szeldelt gallérlevelei csaknem örvösen állnak, a szeletek hasogatottak vagy fűrészes szélűek. Csillagszerű, 2-4 centiméter széles, pirossal futtatott fehér virágai egyesével állnak: kezdetben vagy esőben bókolók, később felegyenesednek. A virágtakaró levelek száma hat, néha hét.

Életmódja: Lomb- és tűlevelű, valamint elegyes erdők, cserjések, hegyi rétek lakója. Nyirkos, humuszban gazdag talajú liget- és láperdőkben gyakori. Termőhelyein tömegesen, összefüggő állományokban nő. Március–áprilisban (esetenként májusig) nyílik; az egyik legszebb kora tavaszi erdei virágnak tartják.

Szártalan habszegfű

A szártalan habszegfű (Flavescens) a szegfűfélek családjába tartozó faj. Lassú növekedésű, alacsony, párnaképző növény. Apró, élénkzöld, szálas, kihegyesedő, átellenes állású levelei sűrűn borítják a rövid szárat. A bíborrózsaszín, 6- 10 mm átmérőjű virágok magányosan nyílnak a feltűnően rövid és vékony kocsányokon. A harang alakú csésze gyakran pirossal vagy bíborral futtatott. A porzók hosszan kicsüngenek a virágból. A sokmagvú tok 6 foggal nyílik. Virágai kétivarúak és egyivarúak – porzósak és termősek – is lehetnek. Eltejedése: Magashegységek havasi öve. Élőhelye: Magashegységek törmelékes déli lejtőin, sziklás gerincein, sziklagyepein, hidegkedvelő.

Csarab

A csarab vagy közönséges csarab (Calluna vulgaris) a hangafélék  családjába sorolt csarab  monotipikus nemzetség faja. Egész Európában elterjedt évelő törpecserje; Magyarország keleti részén is gyakran találkozhatunk vele. Norvégia nemzeti virága. Erika, hanga, télizöld, vadciprus, angyalmetélt – ezek a leghasználatosabb elnevezései. A nemzetség tudományos neve a görög „söpörni” igéből ered, mivel valaha seprűket készítettek belőle.

Megjelenése: A 20–50 cm magas növény (néha 1 méteresre is megnő) szőnyegszerűen terül el a mészben szegény, nedves talajon. Elágazó szárának kis ágai felfelé nyúlnak, levelei szorosan egymáshoz simulnak. Virágai lilák vagy rózsaszínűek, július-augusztusban nyílnak. 2 mm-es, négyszögletű toktermése tele van maggal.

Gleccserboglárka

A gleccserboglárka (Ranunculus glacialis) a boglárkavirágúak  rendjébe és a boglárkafélék  családjába tartozó faj. A gleccserboglárka elterjedési területe az Alpok, a Kárpátok, Skandinávia és az arktikus területek.

Megjelenése: A gleccserboglárka 5-20 centiméter magas, kopasz, évelő növény. Szára felemelkedő vagy felálló, egy- vagy többvirágú. A tőlevelek húsosak, vastagok, sötétzöldek, mélyen három hasábra tagoltak, a hasábok egyenlőtlenül bevagdaltak, tompa csúcsú cimpákkal. A szárlevelek ülők, szabálytalanul tenyeresen hasogatottak, cimpáik lándzsa alakúak. A felálló virágok 15-20 milliméter szélesek, 5 fehér, rózsaszín vagy sötétvörös szirommal. A csészelevelek szőrösek, rozsdabarnák, maradók.

Életmódja: A gleccserboglárka 2300 métertől 4300 méter magasságig, mészben szegény törmeléken, sziklarésekben él. Az egyik legmagasabbra felhatoló virágos növény Európában. A virágzási ideje július-szeptember között van.

Törpehanga

A törpehanga (Kalmia procumbens, korábban Loiseleuria procumbens) a hangavirágúak  rendjébe, ezen belül a hangafélék családjába tartozó faj. Elterjedési területe Észak-Európa, Skandinávia és Skócia, valamint Franciaország magashegységei, a Pireneusok, az Alpok és a Kárpátok. Észak-Amerikában és Anatóliában is előfordul. Az egész arktikus övben elterjedt, főleg azokon a helyeken, amelyek télen hómentesek maradnak. A feltételezések szerint eredeti hazája Észak-Amerika, ahonnan Grönlandon, Izlandon át a kainozoikumi eljegesedés idején terjedt át Európába.

Megjelenése: Örökzöld, erősen elfásodó, heverő szárú, nagy felületeket szőnyegszerűen benövő törpecserje; ágai elérhetik az 50 centiméter hosszúságot, gyakran legyökereznek, gazdagon elágaznak. Hajtásai nagyon vékonyak és sűrűn levelesek. Kemény, bőrnemű leveleinek nyele igen rövid, gyakran átellenesen állnak. A 4-8 milliméter hosszú és 2 milliméter széles levél hosszúkás tojásdad csúcsa lekerekített, széle erősen visszagöngyölt, felül fényeszöld, alul kékesfehér, mindkét oldalán kopasz. Az apró, világos kármin-rózsaszínű virágok kettesével-ötösével végálló sátorvirágzatokban nyílnak az előző évi vesszőkön. Kocsányuk legfeljebb 8 milliméter, a murvalevelek bőrneműek, kitartók, a lomblevelekhez hasonlítanak, csak kisebbek és hegyesebbek. Az 5 csészelevél nem forrt össze, lándzsás és vörös színű. A párta széles harang alakú, mélyen 5 cimpájú, 4 milliméter hosszú és 6 milliméter széles, lehulló. Az 5 porzó rövidebb a pártánál, és a pártacimpák között helyezkedik el. Portokjukon függelék nem található, egész hosszukban felrepedve nyílnak fel. A magház felső állású. A termés 2-3 rekeszű, vöröses, 4 milliméter széles, sokmagvú tok.

Életmódja: A törpehanga mészkerülő magashegységi növény. Alhavasi-havasi törpecserjés fenyéreken, tőzegmohalápokon, gyakran széljárta tetőkön és sziklákon, törmeléklejtőkön, morénákon él, többnyire üde, savanyú, nyershumuszos szilikáttalajokon, az Alpokban körülbelül 1500-3000 méter közötti magasságban. Ritkán 1000 méter alá is leereszkedik. A nagy szélerősség szárító hatását és a -30 Celsius fok körüli hőmérsékletet károsodás nélkül elviseli. Gyakran igen magas kort ér meg, de egy 50 évesnél idősebb növény törzse sem vastagabb 6-7 milliméternél. A virágzási ideje június-július között van.

Molyhos nyír

A molyhos nyír vagy szőrös nyír vagy lápi nyír (Betula pubescens) a bükkfavirágúak rendjébe, ezen belül a nyírfafélék családjába tartozó fafaj. A molyhos nyír nyír- és fűzlápokon Észak- és Közép-Európában honos, délen leginkább a hegyvidékeken fordul elő, 1600 méter magasságig. Számos változata van. Izland legelterjedtebb őshonos fafaja.

Megjelenése: A molyhos nyír nagy bokor vagy kisebb fa, de 15 - 25 méter magasra is megnőhet. A közönséges nyírhez hasonlít, de koronája kevésbé karcsú. Ágai gyakran kissé csavartak, meredeken felállók, felül szétterülnek, a vesszők vége nem bókol. A kéreg világosbarnás, helyenként ezüstfehér is lehet, de a törzs alsó részén nem találunk rajta sötét színű, repedezett, varas mezőket, mint a közönséges nyírnél. Levelei csak egyszer fűrészes szélűek, körvonaluk kerekdedebb, inkább tojás, mint rombusz alakúak, a közepükön és nem az alsó harmadukon vagy a válluknál a legszélesebbek. Fonákjukon, az érzugokban pelyhes szőrösek.

Életmódja: A molyhos nyír a tartósan nedves, nyirkos, tápanyagban közepes, bázisokban szegény, savanyú talajokat kedveli. A virágzási ideje április-május között van.

Rezgő nyár

A rezgő nyár, közönséges nyár vagy eurázsiai nyár (Populus tremula) a Malpighiales rendjébe, ezen belül a fűzfafélék családjába tartozó faj. A rezgő nyár valamennyi nyár közül a leggyakoribb Európában. Észak-Ázsia területén is fellelhető. Mindenütt: a hegyi tisztásokon, faállományok szegélyén, hegyoldalakon vagy sövényekben megtalálható. A síkságoktól az 1000 métert jóval meghaladó magasságig felhatol.

Megjelenése: A közönséges nyár lombhullató fa, magassága 20 – 30 méter. Gyökérsarjakat képez. Koronája kezdetben igen laza, később inkább kúp alakú, végül gömbölyded vagy szabálytalanul több részre tagolódik. Törzse ritkán egyenes, többnyire kissé hajlott. Kérge csupasz, meglehetősen sima, némileg ragadós, szürkészöld. A levelek 3 – 10 centiméter hosszúak, a sarjhajtásokon többnyire szív alakúak, különben túlnyomórészt kerekdedek, csúcsuk igen rövid, alig érzékelhető, szélük tompán fogas vagy sekélyen öblös-kanyargós, nyelük hosszú. A növény kétlaki.

Életmódja:  A nyerstalajok ideális pionír növénye. A világos fekvést, a laza, tápanyagban gazdag talajt kedveli. A virágzási ideje március–április között van.

Magas kőris

A magas kőris (Fraxinus excelsior) – amint ezt neve (excelsior, vagyis kimagasló) is mutatja – az olajfafélék családjának legmagasabbra növő faja. Elterjedése az északi félteke mérsékelt övi erdeiben él. Európa nagy részén ez az egyetlen fa termetű olajfaféle. Megtalálhat mindenfelé a Fekete-tenger körül (beleértve a Kaukázust is), csaknem mindenfelé Európa kontinentális területén.

Megjelenése: 20–40 m magas, lombhullató fa. Törzse karcsú, egyenes, lombozata laza, koronája nagy. A fiatal fák koronája gyér, ágaik meredeken felfelé törnek; az idősebb fák koronája boltozatos, szabálytalanul kerekded, a csúcs körül a legszélesebb. Az ágak sugarasan állnak, egyenesek, a törzs alsó részéből már felfelé törnek. A kéreg eleinte sima és szürke, később mélyen, szabálytalanul, de többé-kevésbé függélyesen repedezett, szürkésbarna. Fiatal vesszőin a kéreg világos. A hajtások vastagak, világosszürkék, fényesek, világos paraszemölcsökkel, a rügyek illeszkedési helyén ellaposodnak. A rügyek vastagok, átellenesek, hegyesek, a téli rügyek feketék; a fő rügyek mellett mellékrügyek is találhatók, ha a fiatal levelek elfagynának. Virágrügyei nagyok, fényesek, csaknem feketék. A virágok egy- vagy kétneműek is lehetnek, sőt, a növény akár kétlaki is lehet. Virágzata összetett fürt; a sziromtalan virágok nagy, vörösbarna virágbugákban tömörülnek az előző évi vesszőkön, a levelek megjelenése előtt. Termése nyelv formájú, lecsüngő csomókban álló, szárnyas lependék.

Életmódja: Szárazságtűrő, melegkedvelő fa. A sótartalmat és a szennyezett levegőt egyaránt kiválóan tűri; a szikes, illetve szennyezett területek, az utak melléke és a városok fásítására egyaránt kiválóan alkalmas. Fiatalon mérsékelten árnytűrő, később erősen fényigényes, ezért az erdőkben csak elegyfának ültethető; a helytelen erdőgazdálkodás eredményeként kialakult, elegyetlen kőrisesek erősen kiritkulnak, alattuk a talaj elgyomosodik. Korán, még a lombfakadás előtt, többnyire március–áprilisban, viszonylag rövid ideig virágzik. Virágait a szél porozza be, ezért sok virágport termel. Termései télen is az ágakon maradnak. Kedveli a meszes talajt. Erősen tápanyagigényes, ezért méretesebb példányokat csak mély termőrétegű, valamint lejtőhordalék talajokon érdemes ültetni. A köves, sziklás talajon jól megél; középhegységeink egyes szurdokerdőiben, illetve meredek véderdőben fő fafajjá vált.

Felhasználása: Fája értékes: sűrű, kemény és rugalmas. Főleg a bútoripar hasznosítja, emellett a sportszergyártás és számos más feldolgozó iparág kedvelt alapanyaga.  Gyakran utcai sorfának, díszfának ültetik. Leveleit gyógyászati célokra már csak elvétve alkalmazzák. A népi gyógyászatban vizelethajtóként reuma és vesekő ellen adták; kérge csökkenti a lázat. A homeopátia a lágyszöveti reumatizmus kezelésére használja készítményeit.

Közönséges boróka

A közönséges boróka (Juniperus communis) a ciprusfélék családjába tartozó örökzöld növényfaj. Fűszer- és gyógynövény. Népies neve: apró fenyő, borostyántüske, borosán, borovicska, fenyőtüske, borsikafenyő, borsfenyő,  gyalogfenyő, törpeboróka, töviskés fenyő, borókafenyő. Cirkumpoláris faj, tehát az északi féltekén az Óvilágban és Észak-Amerikában is közönséges; az északi féltékén valószínűleg ez a legelterjedtebb ciprusféle. Elterjedési területe észak és dél felé is túlnyúlik az északi flórabirodalom határain – az Egyenlítőhöz közeledve 2500 m-ig felhatol.

Megjelenése:  3–5 m magasra növő, örökzöld cserje. A nőivarú egyedek rendszerint elfekvők, a hímivarú példányok inkább feltörekvők, esetenként oszloposak. Kérge szürkésbarna, kicsit bordás, rostos; hajtásai fölfelé törők vagy bókolók. Hármas örvökben a hajtásokra merőlegesen álló, 1–2 cm hosszú levelei lapos tű alakúak, szúrósak. Második éves, érett, sötét kékesfekete, hamvas-fényes, meghúsosodott, a fekete borsnál valamivel nagyobb szemű tobozbogyója  a borókabogyó (Juniperi fructus); a bogyós gyümölcsök egyike. Az első évben zöld marad, és csak a második, ritkábban a harmadik évben érik be, ezért az érett és éretlen bogyók gyakorta láthatók ugyanazon a növényen. Az érett bogyó fényes feketéskék, átmérője 5–10 mm, bevonata kékes-hamvas, viaszos.

Életmódja: Kétlaki növény. Lassan növő, fényigényes, szárazságtűrő faj, amely meszes és mészmentes talajon egyaránt megél. Az egyes tűleveleket kettő–hét évenként hullatja le. Bár a miénknél némileg hűvösebb éghajlaton (Európa középhegységeiben, a Brit-szigeteken) érzi igazán otthon magát, hazánk legtöbb tájegységén megtalálható.