Dánia-Norvégia 1807-ban a franciák oldalán belépett a napóleoni háborúkba. Az ezt követő angol blokád katasztrofális hatással volt a norvég gazdaságra, mert leállította az ország kereskedelmét és az élelmiszerimportot. A svédek a következő évben rátámadtak Norvégiára de a helyiek győzelme után 1809-ben fegyverszünetet kötöttek. A franciaellenes erők győzelme után az 1814-es kieli béke értelmében Norvégia a svéd birtokába került.

A dán trónörökös, Keresztély Frigyes, 1813 óta Norvégia kormányzója, megpróbálkozott egy független Norvégia létrehozásával. Az 1814. április 10-én kezdődött eidsvolli alkotmányzó nemzetgyűlés május 17-én elfogadta az ország liberális alkotmányát és Keresztélyt megválasztotta királynak. A nagyhatalmak azonban nem támogatták a függetlenséget, a svédek pedig egy gyors hadjárattal szereztek érvényt a kieli békének és 1814. november 4-én XIII. Károly svéd királyt egyben norvég uralkodónak nyilvánították.

A svéd uralom ellen protestálók minden évben május 17-én megemlékeztek az alkotmány napjáról, amit a svédek be is tiltottak. Miután 1829-ben katonasággal verték szét a felvonulókat, akkora felháborodás tört ki, hogy a svéd király jobbnak látta lemondatni a kormányzót és engedélyezte az alkotmányra való megemlékezést. 1814-től kezdődően az országban a királynak felelős parlament hozta a törvényeket; a képviselőket a lakosság 5,6%-át kitevő választópolgárok választották meg. 1838-tól a helyi tanácsok összetételét is választással határozták meg.

Az 1840-es években fejlődésnek indult a textilipar, illetve az azt támogató gépipar. Az 1848-as gazdasági válság életre hívta az első szakszervezeteket és a jogegyenlőséget követelő mozgalmat. Az 1840-es és 50-es években a parlament sorra eltörölte a gazdasági kiváltságokat és a belső kereskedelmet könnyítő rendelkezéseket hozott. Christiania lakossága 1855-ben elérte a 40 ezret. Az ország népessége 1865-ben már 1,7 millió volt; a gyors növekedés okai a javuló közegészségügy miatt drámaian visszaeső gyermekhalandóság és a javuló élelmezés (aminek alapját a burgonya és a hering képezte) voltak. A norvégok az 1820-as években kezdtek kivándorolni Észak-Amerikába; 1860-ra ez tömegessé vált. 1930-ig összesen 800 ezer norvég vándorolt ki, többségük az Egyesült Államok középnyugati államaiba.

A kivándorlás munkaerőhiányt okozott, amire a tulajdonosok fokozott gépesítéssel válaszoltak. A 19. század második felében jlentősen kibővült az úthálózat és megindulatk a partmenti gőzhajójáratok. Az első vasút 1854-ben épült Christiania és Eidsvoll között; a következő évben a távíróvonal is kiépült. A faanyagkivitelt segítette a gőzhajtású fűrészmalmok megjelenése az 1860-as években és Norvégia jelentős mennyiségű heringkonzervet, cellulózt és farostot is exportált. Miután eltörölték a brit hajózási törvényt (ami szerint brit kikötőbe csak brit hajó szállíthat), a norvég kereskedelmi hajózás volumene is megugrott. 1880-ra 60 ezer norvég tengerész szolgált a hajókon, amelyek a világ harmadik legnagyobb kereskedelmi flottáját tették ki. 1875-ben Norvégia csatlakozott a skandináv valutaunióhoz és a korábbi tallér (speciedaler) helyett bevezették a koronát; egyúttal a metrikus mértékrendszer is bevezetésre került.

1869-től a parlament évente ülésezett és 1872-től a miniszterek az országgyűlésnek is beszámoltak. 1882 volt az első év, amikor két párt - a liberálisok és a konzervatívok is indult a választáson. 1884-ben a király a többséget szerzett liberális párt vezetőjét, Johan Sverdrupot nevezte ki Norvégia első miniszterelnökévé. A kormány jelentős reformokat vezetett be, kiterjesztette a választójogot a norvég férfiak kb. felére, a nyelvjárások közötti konfliktust feloldva két hivatalos írott formát vezetett be, bevezette az esküdtszéket, a hétéves kötelező oktatást, majd 1889-től első európai országként az általános választójogot (a férfiak számára).

Az 1880-as és 1890-es években megerősödött a munkásmozgalom és számos szakszervezet alakult. Az első munkáspárti képviselőt 1903-ban választották meg. A 19. század végén fokozatosan engedélyezték, hogy a nők is részesülhessenek közép-, majd felsőfokú oktatásban. Az 1890-es években egyre erősödött a függetlenségpárti hangulat, különösen miután Svédország 1897-ben eltörölte a szabadkereskedelmi megállapodást.